Kiből lesz szenvedélybeteg? Gyakran gyors és leegyszerűsített válaszok születnek erre a kérdésre, amit kevésbé a megalapozott ismeretek, sokkal inkább az előítéletek formálnak. Ha a szenvedélybetegségről és a szenvedélybetegekről gondolkodunk, könnyen megelevenedik a szemünk előtt egy sztereotip kép. Vajon mennyire hihetünk ennek a sztereotípiának? Talán meglepő a kérdés, de kinek a „kiváltsága” függővé válni? Valós belső konfliktus előtt áll az, aki felfedezi magán a függőség jeleit, de mégsem találja meg magában azt a szenvedélybeteget, amit az ítéletei szerint rögzített. Hogy is van ez?
Szociológusok hosszasan tudnának mesélni arról, hogy mely társadalmi csoportokat hogyan érint a függőség. A szerválasztásban találunk alapvető különbségeket. Miközben az alkohol legálisan hozzáférhető kémiai szer, mindenhol és mindenki számára elérhető, addig a kokain rendszeres fogyasztását csupán a tehetősebb használók tudják megengedni maguknak. Bizonyos szerhasználói csoportok sajátos jellemzőkkel bírnak. Az intravénás szerhasználók különösen nagy rizikónak vannak kitéve és kockázati csoportnak tekinthetőek. A zugivók rejtőzködése is nagy odafigyelést igényel, utóbbi a nők körében gyakoribb. Vannak tehát alapvető különbségek a szerhasználói csoportok között, ez pedig semlegesít minden olyan sztereotípiát, amit a függőséghez kapcsolunk.
A legjellemzőbb sztereotípia értelmében a függő személy a hajléktalanság szélére sodródott, peremhelyzetre szorult, munkanélkülivé vált és szociális kapcsolatai teljesen leépültek. A valóság azonban ennél sokkal színesebb képet mutat. Nem túlzás azt állítani, hogy a függőség bárkit érinthet korra, nemre, foglalkozásra, társadalmi hovatartozásra tekintet nélkül.
A sztereotípiák megnehezítik a segítségkérést és a betegségbelátást. „Hiszen nem vagyok én olyan lecsúszott alkoholista” – gondolja magáról sok olyan érintett, aki ugyan nem tud azonosulni a sztereotípiával, de tagadhatatlanul alkoholproblévával küzd. A „lecsúszott alkoholista” negatív sztereotípiája a szenvedélybetegség egy létező példájára mutat rá akkor, ha lehámozzuk róla az előítéleteket. Ugyanakkor ez a kép nem fedi le azt, amit a szenvedélybetegség jelent. Ezzel együtt az az állapot, amit ehhez a sztereotípiához kapcsolunk, a legbiztosabb egzisztenciális háttérrel bíró személy számára is elérhető pozíció.
Vajon egy rendezett háttérből érkező, magas presztízzsel bíró, felelősségteljes beosztással rendelkező személy megengedheti-e magának, hogy függőként azonosítsa önmagát? Megengedheti-e magának, hogy önmagát a berögzült sztereotípiához közelítse? A betegségbelátás, a segítség igénybevétele abban támogatja a felépülőt, hogy a számára értékes dolgokat megőrizhesse, visszaszerezhesse vagy újraértékelhesse. A függőség nem azoknak a „kiváltsága”, akiket a szer és a betegség kisemmizett. Ilyen módon tehát a felépülés sem csupán azoknak a kiváltsága, akiktől már mindent elvett a függőség.
A felépülés kapcsán gyakran emlegetett kulcsszó az úgynevezett mélypont. Ha a szakirodalomban keresgélünk, hogy mit is jelent pontosan a mélypont, aligha fogunk definíciókat találni. Már csak azért sem, mert a mélypont minden esetben egyéni és szubjektív. A mélypont többnyire egy olyan meghatározó életesemény vagy egy állapot beállta, ami megálljt parancsol a szenvedélybeteg életmódnak. Nagyrészt valamilyen krízis köthető a mélyponthoz. A mélypontot átélő függő arra a belátásra jut, hogy a függősége vezetett a veszteséghez, a krízishez. Ha nem változtat életén, semmilyen más lehetséges forgatókönyv nem maradt, ami alapján folytatni lehetne az életet. A mélypontot olykor egy szerhasználó társ halála hozza el, de mélypontot jelenthet egy válás, egy szakítás, egy munkahely elvesztése, egy baleset. A mélypontnak nincs objektív mértékegysége. Ami az egyik szenvedélybeteg számára elhozza a változásra sarkalló mélypontot, az egy másik személy számára elmélyíti a függőséget. Miközben az egyik szenvedélybeteg számára már az mélypontot jelent, hogy a gyermeke szóvá teszi az alkoholizálást, egy másik függő tovább sodródik az árral akkor is, ha minden szeretett személyt elveszített. A mélypont a legterhesebb, legnyomasztóbb érzésekkel árasztja el a szenvedélybeteget, amiből nincs más kiút, mint a száznyolcvan fokos irányváltás. Ebben a tekintetben a veszteség és a krízis kifejezetten hasznos, értékét a felépülés folyamatában nyeri el. Ha abból indulunk ki, hogy szó szerint mit jelent a mélypont, akkor nem kérdéses, hogy nincs lejjebb. Innen csak elrugaszkodni lehet, ez vár a felépülőre.
A negatív sztereotípiához képest megélt vélt vagy valós távolság sok mindenben akadályozhatja a függő felépülését. Talán egy másik sztereotípia, amit egy sikeres, magas presztízzsel bíró emberhez kötünk, nem engedi meg azt, hogy függőként azonosítsuk ugyanezt az embert. Pont ez a korlátozás nehezíti meg a segítségkérést.
Unalomig ismételhető az a mondat, hogy a függőség bizony nem válogat. A sikeres, irigylésre méltó státusszal rendelkező függő szenvedélybetegsége nem „úri mulatság”, hanem figyelemreméltó és segítségre váró jelenség. A sztereotípiák ébren tartása azonban egyik felépülőt sem segíti. Sem azt, akit a „lecsúszott alkoholista” skatulyába zártak, sem azt, akit feddhetetlen üzletemberként szorítanak elvárások közé. A jó hír, hogy az egyéni szükségletek figyelembevételével, a személyes erőforrások feltérképezésével és mozgósításával a felépülés sem kiváltság. További jó ír, hogy a főszerep a függőé. Nem volt ez másként a függőség aktív szakaszában sem, és nincs ez másként a felépülés során sem. A fókusz, az irány, a cél és a feladat azonban merőben más. Mindez lehetőség arra is, hogy a felépülő kibújjon a sztereotípia terhe alól és megtanuljon a lehető legjobb bánásmódban részesíteni önmagát.
