Miközben a szenvedélybetegségekről és a szenvedélybetegekről eltérő forrásokból szerezhetünk információkat, a személyes élethelyzetek akkor válnak igazán megismerhetővé, ha szót ejtünk a hozzátartozókról is. Nem csupán, mint a szenvedélybeteg mellett élő mellékszereplőkről, hanem mint saját sorsuk birtokosáról. És ebbe a sorsba bizony épp úgy beleivódott a függőség, mint a szenvedélybetegébe.
Irányváltás
Több szempontból is megterhelt szerep a hozzátartozóé. Aggodalom, bűntudat, önvád, harag, fájdalom, tehetetlenség, ilyen és ehhez hasonló érzések nehezítik meg a mindennapokat. Látszólag egy ördögi spirálban találja magát az, aki egy függőségben élő szeretett személlyel kapcsolatban áll. Mit tehetnék érte? Hogyan tudnék segíteni? Mivel akadályozhatnám meg a szerhasználatot és a helyzet romlását? Gyakori kérdések egy hozzátartozó szájából, ezekben a kérdésekben az a közös, hogy mindig a másik személyről szólnak és sohasem magáról a hozzátartozóról. Ha eljátszunk a gondolattal, ezeknek a kérdéseknek az iránya megfordítható és akár a hozzátartozóhoz is szólhatnának: mit tehetek magamért, hogyan tudnék önmagamon segíteni, mivel akadályozhatom meg helyzetem romlását?
Hol a megoldás?
A kétségbeesett hozzátartozó gyakran elkezd böngészni a különböző szakmai és kevésbé szakmai oldalakon és fórumokon, keresvén a válaszait. Miért is ne tenné ezt, hiszen csak a számítógép monitorjához kell őszintének lenni és inkognitóban maradhat nehezen felvállalható élethelyzete kapcsán. De megtörténhet az, hogy egymásnak látszólag ellentmondó információkat talál. Találkozhat olyan hozzászólással, ami arra ösztönzi az érintett szülőt, hogy tegye utcára szerhasználó gyermekét, míg egy másik oldal azt üzeni, hogy hozzátartozóként az aktív fellépéssel megmenthetjük a szenvedélybeteget. Hogyan tovább?
Egy biztos: az internet adhat válaszokat, de valódi, élő párbeszéd létrejöttére nem alkalmas. A monitor mögül történő előbújás, egy szakemberrel vagy sorstárssal történő beszélgetés abban jó eséllyel segíthet, hogy tisztábban lássuk a saját nehézségeinket, problémáinkat, a helyzetet, amiben élünk. Segít elfogadni, hogy a szenvedélybeteg élete mellett egy másik élet percei is peregnek a szemünk előtt: a sajátunké. Felelőtlenül vakmerő az a szakember, aki azt állítja, hogy biztos receptet tud adni a hozzátartozói dilemmák megoldására. Ugyanakkor van néhány szempont, ami mindenképpen megfontolandó.
Amikor felborulnak a szerepek
A hozzátartozó –legyen szó házastársról, szülőről, gyermekről, barátról– meghatározott szereppel bír egy olyan kapcsolatban, ahol a másik fél szenvedélybeteg. Íratlan játékszabályok szerint játszunk akkor, ha partnerkapcsolatban, vagy éppen szülő-gyermek kapcsolatban találjuk magunkat. És olykor a szenvedélybetegség felülírja ezeket a szabályokat. Könnyen lépünk át az üldöző vagy éppen a megmentő szerepébe és máris borul az a szimmetria, ami az egészséges kapcsolatokat életképessé teszi. Ami fontos: a hozzátartozónak nem feladata, hogy a szakember, az ítélethozó vagy éppen a csodatévő szerepébe bújjon. Hamar igazolódik, hogy ez egyszerűen lehetetlen vállalkozás.
A tehetetlenség ajándéka
A tehetetlenségnél kevés szorongatóbb érzés létezik. Annyit jelent, hogy minden lehetőséget sikerült kimeríteni és az út végére értünk. Ennek a nyomasztó ténynek csupán egyetlen, mégis számottevő előnyös hozadéka van. Ha a sok kétségbeesett sikertelen kísérletezés azt igazolta, hogy a hozzátartozó képtelen megváltoztatni a szenvedélybeteget, akkor ez valószínűleg így is van. Ehhez a függő saját motivációja és elhatározása szükséges. Utóbbi talán egy olyan helyzetben születik meg, amire a hozzátartozó talán a legkevésbé sem számít. És talán mindeközben sikerül a hozzátartozónak is újra megérkeznie a saját életébe.
A segítség arcai
Habár a hozzátartozó nem képes felvértezni magát a csodatétel képességével, a hozzátartozók megsegítésének létezik olyan formája is, amikor a szakember és a családtag közösen dolgoznak a függőt érintő változások serkentésén. Szakmai segítséggel a hozzátartozói kompetencia elérheti maximumát anélkül, hogy a hozzátartozó emberfeletti képességek elsajátítására és irreális célok kijelölésére vállalkozna. A családtag képessé válhat saját érzéseinek, megéléseinek, motivációjának őszinte közlésére és az egyenes kommunikációra. Úgynevezett intervenció segítségével akár az is megtörténhet, hogy a hozzátartozó és a szakember együttese fogja felébreszteni a szenvedélybeteg motivációját a változásra. Így és még számos eltérő módon megközelíthető a hozzátartozó, akinek személye semmivel sem kevésbé fontos és értékes, mint a szenvedélybetegé.
Ami talán mindennél fontosabb, az az egyénileg átélt nehézségek, problémák felvállalása értő hallgatóság előtt. A segítség érkezhet hasonló cipőben járó hozzátartozó, vagy akár egy szakember részéről. Nem csak a hozzátartozói érintettség fájdalmáról, de szinte minden szorongató élethelyzetről elmondható, hogy a terheken enyhíthet a megosztás.
