A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ez a gyakran emlegetett mondat jól beleilleszthető azoknak a családoknak és mikroközösségeknek az életébe, ahol szenvedélybeteg él. A hozzátartozók és a szenvedélybeteghez kapcsolódó szeretett személyek többnyire kapálózva próbálnak ki mindent, ami lehetséges, és az összes varázsmondatot próbálják előhúzni a bűvös kalapból, hogy a függőség verméből kirántsák a szenvedélybeteget. Olykor azonban ez a legkevésbé sem segít, sőt…
A tettre kész hozzátartozó
Előfordul, hogy maga a hozzátartozó szeretné ezüst tálcán felkínálni a józanságot a függő számára. Állandó készültségben él, minden lehetséges opcióra felkészült, teljes fegyvertárral száll szembe a függőséggel. Azzal a függőséggel, ami valaki máshoz tartozik. Olykor elhangzik az a mondat: „Majd közösen megoldjuk mi ezt.” Ehhez hasonló, de némiképp számonkérőbb a következő: „Minek neked pszichológus? Hiszen velem mindent megbeszélhetsz.” A felelősség látszólag nagyvonalú átvételétől a birtoklásig bezárólag sok mindenről szólhatnak ezek a mondatok. A szerephatárok mindenesetre sérülnek. A szenvedélybeteg szülőjeként vagy házastársaként nem reális feladat vállalni a függőség felszámolását, miközben az adott kapcsolaton belül rögzített pozíciók a fejük tetejére állnak. Bármilyen kapcsolati felállás lehetővé teszi az odafordulást és a törődést, de ha a függő akarata, felelőssége és döntési szabadsága átruházódik valaki másra, az ellehetetleníti, hogy az adott kapcsolaton belül két autonóm személy önkéntesen kapcsolódjon egymáshoz.
A fenyegetések labirintusában
„Ha nem hagyod abba az ivást, elválok!” Gyakori mondat, és a függőségben nem érintett párok kapcsolatában is elő tud állni olyan helyzet, amikor a különválás bizonyul a helyes döntésnek. Más esetben megmenthetőnek bizonyulnak ezek a kapcsolatok, nyilvánvalóan sokan sokféleképpen tesznek pontot egy kapcsolati krízis végére. A probléma akkor mélyül el, amikor a fent idézett mondat következmények nélkül ismétlődik és indulatos, ugyanakkor üres és tartalmatlan fenyegetésnek bizonyul. Így előbb-utóbb mind a szenvedélybeteg, mind a függőség tényétől szenvedő másik fél rátanul arra, hogy az adott szónak nincs értéke és súlya. A hozzátartozó saját tehetetlenségét igazolja, valahányszor elhangzik ez a következményeket nélkülöző mondat, miközben a szenvedélybeteg megbizonyosodik arról, hogy saját destruktív viselkedése nem okoz jelentős veszteségeket számára. Így tehát marad minden a régiben: a függő iszik tovább és szenved a szitkozódásoktól, a hozzátartozó tépi a száját és szenved házastársa alkoholizmusától. A következmények nélküli indulatos fenyegetés ilyen módon pont a remélt viselkedésváltozás ellenkezőjét fogja elérni: fixálódik az addiktív magatartás, hiszen nincsen olyan utóhatás, ami miatt felül kellene értékelni azt.
A szociális fogyasztó versenyelőnye
„Én is meg tudok állni az első pohár után, nem értem, hogy neked ez miért nem megy.” Ehhez hasonló mondatok sokasága létezik a hozzátartozók repertoárjában: „Az oké, hogy megiszol egy pohárral, de nem kéne rögtön az asztal alá innod magad.” Ezek a mondatok többnyire értetlenséget takarnak és aggodalommal párosulnak. A jó szándékkal kikövezett út macskakövei ezek, hiszen arra a különbségre mutatnak rá, ami a szociális fogyasztót elválasztja a függőtől. Miközben szociális fogyasztóként képesek vagyunk nemet mondani akár a második korty italra is, addig egy alkoholfüggő számára ez legfeljebb hamis illúzió és önáltatás. Egy sokat látott szenvedélybeteg általában megszámlálhatatlan keserves próbálkozást tud a háta mögött. Ezek mindegyike arra irányult, hogy miként tudja kordában tartani alkoholfogyasztását és hogyan tud megállni egy vállalható alkoholmennyiség után. A kudarcos kísérletek azt bizonyítják, hogy ez lehetetlen, a függő nem lesz ismét szociális fogyasztó. A hozzátartozó részéről sem lehet reális elvárás az, hogy a szenvedélybeteg mérsékelt fogyasztásra képessé váljék, mert a függőség természete ezt egész egyszerűen nem teszi lehetővé. Emiatt a legtöbb felépülési program a teljes absztinenciát vagyis a szermentességet tűzi ki célként, ami egy teljes életmódváltást és lelki „nagytakarítást” is magában foglalhat.
A visszaesés cinkosa
„Ne sérts meg, koccints egyet a kedvemért!” Aligha van olyan felépülő függő, aki ne találkozna ilyen jellegű mondatokkal. Ez az ártatlannak tűnő „csábítás” is azt a kívülállóságot támasztja alá, ami a szociális fogyasztó értetlenségét eredményezi a függőséggel szemben. Emellett hangsúlyozza azt a kulturális-szocializációs sajátosságot, aminek értelmében az alkoholfogyasztás és a koccintás aktusa bizonyos társasági események, ünnepek és sikerek megkoronázását jelenti. Ezt a hagyományt kell elfelejtenie, vagy legalábbis felülírnia egy szermentességre elköteleződő felépülőnek. Az alkohollal történő kínálás visszautasítása több forgatókönyv szerint történhet, de arra is vannak példák, hogy a felépülő felvállalja függőségét és a szerrel szembeni sérülékenységét, amikor nemet mond a pohárra. Ez akkor történhet meg, ha stabil és büszkén vállalt identitássá érett az, hogy valaki felépülő függő.
Ismeretlen varázsigék
Segíteni, hatástalanul tenni, ártani. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, ez a három opció áll fenn a szenvedélybeteggel szemben tanúsított szakmai és laikus hozzáállásunk kapcsán. Nehéz kijelölni azokat a határokat, melyek egy-egy helyzetben a szánkból elhangzó mondatok okán segítenek, ártanak vagy éppen jelentős hatás nélkül maradnak. Kétségtelen azonban, hogy a hozzátartozónak is szüksége lehet segítségre annak érdekében, hogy saját helyzetét, kommunikációját és lehetséges eszközválasztásait kiismerje. A rendszerszemlélet és a sokszínű addiktológiai támogatás ezt teszi lehetővé. Illetve azt, hogy a szenvedélybetegségben érintettek – függők és hozzátartozók egyaránt – képessé váljanak lekanyarodni a saját pokluk felé vezető útról.
