„Alkoholista vagy!” Kevés olyan minősítő megállapítás van, ami akkora mély sebet üt, mint ez. Legtöbbször indulatoktól áthatott, haraggal telített végítéletként hangzik el. A jelző ráég arra, akinek a mondatot címezték. „Alkoholista vagyok.” Mi a helyzet akkor, ha ez egy önvallomásként fogalmazódik meg? Hogyan változik a jelző tartalma és színezete akkor, ha valaki önmagát nevesíti alkoholistaként? Lehet-e az átoksújtásként hangzó jelzőből erőforrást kovácsolni?
Kéretlen „ajándék”
„Alkoholista vagy!” A legelkeseredettebb, ellehetetlenült helyzetbe került hozzátartozók életlen fegyvere és lemondó nyilatkozata ez a mondat. Csalódottság, harag, reményvesztettség és tehetetlenség szüli ezt a kijelentést. Heves viták, méltatlanul elmérgesedő szópárbajok és veszekedések közepette hangzik el. Máskor a kínzó csendet töri meg. Kapkodva megtömött utazótáskák fölött, válókereseti papírok mellett elhangzó mondat ez. Fáj annak, aki kimondja és fáj annak, aki meghallja. Ha egyáltalán meghallja… Az is előfordul, hogy a távolból szűrődik be a hang, és alig észrevehetően hatol be a borgőzös tudatba. „Alkoholista vagy!” Kegyetlen mondat. Akkor is, ha igaz.
Az ítélettől az identitásig
Ítélet-előítélet-tagadás. Nagyjából ez a sorminta rajzolódik ki akkor, ha elhangzik az említett mondat. Végítéletként sújt le a függőre, elzárva őt az őszinte és bensőséges kapcsolattól. Felébreszti a függőben az előítéleteket: „Hát hogyan lennék én alkoholista? Alkoholista az, aki az utcán vergődik a kannás borral!” Innentől kezdve magától értetődő a tagadás: „Fehérgallérosként, a minőségi bort kortyolgatva egyszerűen nem lehetek alkoholista!” A lecsúszott, nincstelen alkoholista mítosza és sztereotípiája megment attól, hogy önmagunkra alkoholfüggőként tekinthessünk. Akár hálásak is lehetnénk ennek a távolinak tűnő (rém)képnek, mely távol tart az azonosulástól. De jól van ez így? Az előítéletet tulajdonképpen a konyhai hulladékkal együtt a szemetesbe dobhatjuk. Ha kizárólag abból a becslésből indulunk ki, hogy hazánkban 800 000 alkoholfüggőt számolhatunk, akkor is könnyen beláthatjuk, hogy ez túlmutat a „lecsúszott alkoholistának” feltételezettek számán. Tény, hogy bizonyos szociológiai és pszichológiai jellemzők nagyobb rizikófaktorként hatnak a szenvedélybetegség kialakulására, de a tapasztalat azt igazolja, hogy nemtől, kortól, végzettségtől függetlenül bárkit érinthet a függőség. És bárki eljuthat arra a pontra, hogy önmeghatározásként használja a nemkívánatos jelzőt: „alkoholista vagyok”.
Az átokból áldás
Ha a függő identitásának szentélyében kitüntetett helyet kap az „alkoholista” jelző, akkor nyilvánvaló, hogy ez a melléknév nem csupán szitokszóként használható. Az ítélet-előítélet-tagadás Bermuda-háromszögében érthetetlennek tűnhet a függő számára,hogy miért csapkod minden villám az ő feje fölött. Vagyis miért tűntek el a cimborák, miért hidegült el a házastárs, miért nem megy úgy a munka, mint azelőtt és miért történik mindez egyszerre? Feltárhatatlannak tűnik, hogy mi vagy ki a felelős mindezért. Erősödik az önsajnálat és világ ellen fordított harag, de az alkoholizmus,mint a problémák eredője fel sem merül válaszként. Vagy legalábbis mélyen elbújik a tudat alá. Az első felismerés még jó eséllyel fájó és sokkoló, talán annál is fájóbb, mint amikor más szájából hangzott el az „alkoholista” jelző. Ennek belátása mégis történelmi jelentőségű pillanat egy szenvedélybeteg életében. A legkritikusabb pillanatban is támpontot ad, bizonyosságot a bizonytalannal szemben, így már nem kell azon tépelődni, hogy mi vagy ki felel a sok sorscsapásért és szerencsétlenségért, ami a mindennapokat bosszússá tette. Ezt hívják betegségbelátásnak és ez jelenti az első lépést a felépülés útján.
Az vagyok, ami vagyok.
A bizonyosság felismerését követik a kérdések, mint például, hogy mit lehet kezdeni ezzel az információval. Nincs ez másként ahhoz képest,mint amikor bármilyen diagnózist megállapítanak. A különbség annyi, hogy semmire nem elég, ha csupán a szakember tartja helytállónak a függőség diagnózisát. Ha az érintett ezzel nem azonosul, nem veszi magához az „alkoholista” jelzőt és nem vési bele identitásába örök nyomként, akkor a változás is várat magára. Egy felépülő függő idővel jó eséllyel már nem fogja kínosnak vagy terhesnek tartani az „alkoholista” jelzőt.A „felépülő alkoholista” önmeghatározásban többnyire már gyökeret vert a törekvés, az erőfeszítés, az önreflexió. Ennek talaján virágzik az önbecsülés és az önszeretet. Az „alkoholista” jelző egy megbízható iránytű lesz a remélt és szívesen vállalt életforma elérésének előremozdításában. Nem átok többé, hanem az identitás pillére. Hernyóból megszépülő pillangó.
