Teljes absztinenciát vállalni, egyáltalán nem inni: ez egy lehetséges döntés. Vajon ennek az ellenkezője is csupán egy döntés lenne? Vagyis mértéktelenül inni, ez szintén egy döntés? A függőség természetéből adódóan egy idő után kicsúszik az egyén kezéből az a szabad akarat, ami döntések megformálását teszi lehetővé, és helyébe a kényszeresség és a kínzó sóvárgás lép. Mindez már fényévekre van a választások és a döntéshozatal szabadon lebegő lehetőségeitől. De visszatérve a teljes szermentességre: ez bizony egy döntés, és lehet egy felépülő függő döntése is. Amellett, hogy sokan, sokféle egyéb motiváció mentén is jutottak már ilyen elhatározásra. Kik ők, és milyen megfontolásból mondanak nemet az alkoholra?
Korunk népmeséinek hősei
Ha körülnézünk a közéleti szereplők és ismert emberek világában, könnyen találunk példát erre is, arra is. Első asszociációink között szerepelhet a huszonhetesek klubja, aminek léte legalább annyira megrázó, mint amennyire kultikus. Amy Winehouse-zal bezárólag bizonyos számítások szerint negyvenöt tragikus sorsú művészt számlál a klub, akik az úgynevezett „live fast, die young” (élj gyorsan, halj meg fiatalon) mottó teljesítésével vesztették idejekorán életüket. Ebben jelentős szerephez jutottak a drogok és az alkohol, gyakoriak a túladagolásos esetek. Közös bennük – elég ha Janis Joplin, Jim Morrison, Kurt Cobain nevét említjük Amy Winehouse mellett -, hogy mindannyian tehetségesek voltak, mint a nap, de a végleteket jelentő mélységek és a magasságok bejárása egészen szédítő lehetett. A szermentes választások tündérmeséje sajnos nem velük kezdődik, de kétségtelenül a huszonhetesek klubja állította fókuszba a kérdést és tette kíváncsivá a kívülállókat azzal kapcsolatban, hogy a vörös szőnyegről lelépve ki, mit, mennyit és miért fogyaszt.
Akiknél a nem nemet jelent
Ha a Csillag születik című filmre gondolunk, vagy néhány olyan korábbi alkotásra, mint a Csúcshatás, vagy Az ételművész, akkor világossá válik, hogy Bradley Coopert rendre megtalálja a teljes lecsúszás szélén álló, vagy a talajvesztettség állapotát elérő függő karaktere. A színész nem csinál titkot abból, hogy húszas évei végén a szakadék szélén találta magát az alkohol- és drogfogyasztásának köszönhetően, és ez a mélypont juttatta őt arra az elhatározásra, hogy lemondjon a pszichoaktív szerekről. A Jóbarátok forgatását követően az egész világ Matthew Perryért aggódott, akinek vészjósló fotói bejárták a világsajtót, neki szintén sikerült elérnie a szermentességet. Hasonlóképpen a nagy nyilvánosság előtt zajlott Robert Downey Jr. zajos botrányokat sem mellőző története egészen 2005-ig, amikor letette az alkoholt. Modern népmesék modern hősei is lehetnének ők, még ha olykor antihősöknek is tűnnek. Kétségkívül nagy figyelemnek örvendő példák arra, hogy a függőség ördögi köre megszakítható azzal, ha valaki az absztinencia mellett horgonyoz le.
Imázs cuccozás nélkül
Azt hihetnénk, hogy az igazán kemény arcok, a nehézfiúk nem engedhetik meg maguknak, hogy eminens tanulókhoz hasonlóan távol tartsák magukat a pszichoaktív szerektől. Úgy tűnik, hogy akadnak, akik nem akarnak belehalni az imázs varázsába, sem az életforma diktálta rítusokba, és semmilyen arcvesztéssel nem jár az, ha az absztinenciára szavaznak. Ilyen Danny Trejo, aki az Anonim Alkoholisták (AA) és az Anonim Narkománok/Drogfüggők (NA) programja által szabadult a szerektől, miután maga is filmbe illő életutat járt be. Lássuk be, attól kezdve, hogy valakit megcsap a halálbüntetés szele, már nehéz sorsfordító változásokat remélni. Hacsak nem az a bizonyos, sokat emlegetett mélypont nem hoz fordulatot. Úgy tűnik, hogy Danny Trejo esetében is ez történhetett. A mindig szúrós tekintetű Eminem is megjárta a hadak útját, a hírnévvel jött a gyógyszerfüggőség, a halálközeli élmény, majd a változni vágyás rögös útja olyan fegyverhordozó segítőkkel, mint Elton John. És persze olyan számok, melyek emléket állítanak egy majdnem végzetes túladagolás néhány kritikus órájának, mindezt már egy absztinens előadó tollából.
Absztinencia, mint édes semmiség
És hogy lássuk, absztinenciát vállalni előzetes pokoljárás nélkül is érvényes és legitim döntés, akadnak olyanok is, aki látszólag „csak úgy” nem isznak és nem drogoznak. Ők azok, akiknek semmilyen kémiai szer csábítására nem kellett nemet mondani ahhoz, hogy a szermentességre gondolkodás nélkül igennel voksoljanak. Blake Lively például egyáltalán nem iszik alkoholt, nem használ szereket. Bár kétségtelenül jól áll neki az életet nagykanállal habzsoló vamp szerepe, nyilatkozatai szerint ő inkább férje és gyermekei társaságában „kuckózik be”, és köszöni szépen, de nem kér cuccozós-piálós hollywoodi éjszakákból. Jennifer Hudson-t színészként is megdolgoztatta, hogy mit jelenthet drogfüggőt alakítani, mert elmondása szerint nincs efféle tapasztalata, és az ő életében sosem volt erős hívása a drogoknak és alkoholnak. Más celebek arról számolnak be, hogy például az arcbőrük védelmében, vagy egyéb „úri huncutság” okán tartózkodnak az alkoholtól. Kétségtelenül lehet ez is az önszeretet és önmagunk kényeztetésének egy megnyilvánulása, még ha elsőre meglepően is hangzik egy olyan fogyasztói kultúrában, ahol „gyári beállításunk” értelmében nem vetjük meg az alkoholt.
A helyzet nálunk
Kis hazákban is felüti fejét olykor-olykor egy-egy színes-szagos drogbotrány, ami a sajtómegfogalmazást idézve jó esetben „elvonókúrába” torkollik, de ezek a megfogalmazások keveset árulnak el a jelenség valós természetéről. Vállaltan beszél függőségéről és felépüléséről a Quimby-frontember, Kiss Tibi, vagy éppen Szabó Győző. Karafiáth Orsolya is nyíltan kezeli alkoholfüggőségének tényét, ahogy azt is, hogy nem mindig tejjel-mézzel folyó Kánaán a szermentes élet.
Arcok, példák, esélyek
Sokak mellett ők azok a közszereplők, akik a szermentesség mellett hoztak döntést eltérő okoknál fogva. Fontos, emblematikus arcok ők, és egyúttal mégsem. Hiszen egyrészt kereshetjük öncélúan a tragédiát, a veszélyt, a népmesei fordulatot ezekben az életutakban és rácsodálkozhatunk történetük szövevényességére védelmet jelentő távolságtartással, de ez pont annyit jelent, mintha felcsapnánk egy pletykalapot valamelyik oldalon. Egy-egy narratíva azonban értő és hiteles személyeket ismertet meg velünk, indokolt választásokat és hihetően kanyargós életutakat hoz elérhető közelségbe. Nem a hősöket érdemes meglátni, hanem a döntéshozókat, a felépülőket, a szermentességet vállalókat. A jó hír az, hogy ehhez nem kell egy világsztárral szembe kerülnünk. Köztünk élnek, akár karnyújtásnyira azok, akik nemet mondtak és mondanak napról napra. Csendben teszik, önmagukért, de az azonosulás lehetőségét felkínálva. Elérhetőek, a következő „nem” pedig bármikor, bármelyikünk száját elhagyhatja.
