Szerencsére ma már önsegítő könyvek sokasága, gazdag szakirodalom és eltérő segítő beavatkozások széles repertoárja hivatott a szenvedélybeteg hozzátartozóját támogatni. Ugyanakkor, ha a hozzátartozó megjelenik a szakembernél, ő legtöbbször „hozzá-tartozó” marad, a függő oldalán mutatkozó mellékszereplő. Ő elsősorban nem nő, nem hobbikertész, nem HR menedzser, hanem „hozzá-tartozó”. És ami talán meglepő, hogy ezt a súlyos címkét általában maga a hozzátartozó illeszti önmagára.

A világba kiáltott és az elhallgatott kérdések

A hozzátartozó legégetőbb kérdései közt általában az szerepel, hogy hogyan segíthet a szenvedélybetegnek a változásban, miként mentheti meg őt, milyen ki nem próbált eszközöket vethet be annak érdekében, hogy tisztán és szermentesen láthassa a szeretett személyt. Ezek a kérdések legtöbbször a kétségbeesésből fakadnak, de mint az aggodalom nyilvánvaló bizonyítékai, legalább felvállalható kérdésnek bizonyulnak. Ennél halkabban hangzanak el, vagy talán ki sem mondódnak azok a kérdések, amelyek szégyenérzettel is párosulhatnak: „meddig kell nekem ezt eltűrnöm”, „hogyan szabadulhatnék meg ettől a pokoltól”. A jó pedagógus általában a tanuló értésére adja, hogy rossz kérdés nem létezik, pontosan ez a feladata annak a szakembernek is, aki bármilyen körülmények között a hozzátartozó kérdéseivel szembesül. Ugyanakkor fontos kettéválasztani, hogy a segítő közreműködés szándékából fakadó kérdések általában a „hozzá-tartozó” szerepből fogalmazódnak meg, míg az egyéni problémaérzékelés körül cikázó dilemmák attól a személytől származnak, aki maga is támogatást igényel. A két szerep többnyire együtt jár, de más megközelítést igényel. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a „hozzá-tartozó” szerep magában hordozza, olykor pedig szemérmesen elfedi a segítségért kiáltó egyént, aki börtönként éli meg a hozzátartozói státuszt.

Egy személy két szerepben

A hozzátartozó ért. A hozzátartozóért. Két mondat, ami pontosan ugyanúgy hangzik, mégis teljesen mást jelent. Nagyjából jól érzékelteti azt a két irányt, ami a hozzátartozókkal folytatott munkában elképzelhető. Tévésorozatokban gyakran látunk olyan jelenetet, amikor családtagok és barátok úgynevezett intervenció megszervezésével egybegyűlnek és segítő szándékú személyes megosztásokkal próbálják a szeretett szenvedélybeteg személyt változásra bírni. Ez az eljárás – még ha nem is ennyire leegyszerűsített formában – egy létező technika, és bizonyítja azt, hogy a hozzátartozó aktívan felléphet a szenvedélybeteg befolyásolásában. Nem feladata a szakember szerepébe lépni, és nem bújhat ki a saját bőréből, a személyesség és az egyéni megélés ez esetben is kulcsfontosságú marad, de az ilyen jellegű közbelépésnek mindenekelőtt az a célja, hogy a függő megtehesse első lépéseit a felépülés irányába. A hozzátartozó vállaltan mellékszerepben marad, ugyanakkor aktív és tevékeny. Az ilyen típusú beavatkozások erőssége, hogy a rendszerszintű kapcsolati működést hangsúlyozzák, rendszerbe foglalják és rendszerben láttatják a függőt, és ez a rendszer rendelkezik azzal a potenciállal, hogy saját működését felülvizsgálja és átalakítsa. Ez azonban nem meríti ki azt, ami egy hozzátartozóval megtörténhet egy segítő folyamatban.

Egyrészt tehát a hozzátartozó marad „hozzá-tartozó”, aki a kapcsolati rendszer erősségeit keresi és próbálja felhasználni annak érdekében, hogy a függő közelebb lépjen a felépülés célmeghatározásához. Ez azonban nem elégíti ki azt a szükségletet, hogy a hozzátartozó feltárhassa saját problémáit, szembesülhessen saját sebzettségével, a praktikus és másra irányuló teendők helyett saját érzelmi érintettségével is foglalkozhasson. Ez nem kevésbé fontos, mint a szenvedélybeteg mellett asszisztálni. Ez esetben a hozzátartozó főszerepbe lép, az elsődleges szempont az ő hogyléte, azok a határok és szabályok, melyek az ő lelki egészségét védik. A kialakítható autonómia és a stabil énhatárok a hozzátartozó minőségi életvitelét segítik. Az, hogy a hozzátartozó részéről megfogalmazódik az erre való igény, természetes és egészséges folyamat, mindez nem a szenvedélybeteg ellenében, hanem a hozzátartozó saját érdekében és védelmében történik. A hozzátartozó saját boldogulására fordított energiabefektetése nem a szenvedélybeteg megsegítésétől elvett erőfeszítés. A szakember felelőssége is, hogy ezt kellőképpen hangsúlyozza. Hiszen a hozzátartozó nem csupán „hozzá-tartozó”, hanem élete egyéb szerepeiben nő, hobbikertész, vagy éppen HR menedzser. Megkérdőjelezhetetlen joga van más szerepek gyakorlásához is, az általa választott szerepek kiegyensúlyozásához.

Kilépni az árnyékból

Miközben a szenvedélybeteget megcélzó segítségnyújtásra célzott technikákkal, meghatározott szakmai keretben, rövidebb távon köteleződhet el a hozzátartozó, a saját élmények és érzések feldolgozása és megmunkálása hosszabb távú vállalást jelent. Ha úgy tetszik, ez utóbbi a hozzátartozó saját felépülését szolgálja. A két vállalás nem feltétlenül zárja ki egymást, de semmiképpen sem összekeverendő. Hiba lenne a hozzátartozót örök mellékszerepre kárhoztatni és a lelkiismeretét bombázni azzal, hogy még mi mindent megtehetne a szenvedélybetegért. Olyan hiba ez, amit egy szakember is elkövethet, de nem ritkán maga a hozzátartozó ostorozza magát ezzel. A hozzátartozó ért: fontos, hogy a hozzátartozó lássa saját szerepét és hatását egy szenvedélybetegséggel jellemzett rendszeren belül. De legalább ennyire fontos, hogy legyen olyan támasz, ami őérte van: a hozzátartozóért.