Van, akinek csak megszületni volt nehéz. Legalábbis ezt szokták mondani. Irigylésre méltó szakmai sikerek, atombiztos egzisztencia, széleskörű elismertség mellett elképzelhetetlen, hogy valaki a függőségbe meneküljön. A mindennapok példái azonban nem ezt bizonyítják. És ezt legegyszerűbben olyan közhelyekkel magyarázhatjuk, mint hogy nem minden arany, ami fénylik, illetve mindennek ára van. Ez azonban még kevés a felépüléshez…
Ami látszik és ami nem
Nem meglepő módon minden munkakörnyezet egy önálló organizmusként működik, sajátos kultúrával rendelkezik, írott és íratlan szabályokkal tartja fenn egyensúlyát, meghatározott protokollt követ. Ez nincs másként akkor sem, ha egy tantestületről beszélünk, és akkor sem, ha egy multinacionális vállalatról, persze tartalmát tekintve máshogy építi fel magát egyik vagy másik munkakörnyezet és közösség. Laikusként és kellő távolságból nézve azt hihetnénk, hogy a forprofit szféra egyes szegmensei tulajdonképpen a posztmodern Kánaánt jelentik és megbecsült fehérgallérosként a függőség kérdésének felmerülése legfeljebb csak egy rossz viccnek tűnhet valamelyik munkaebéd közben. Ez a hiedelem legfeljebb az egyes társadalmi csoportokhoz társított sztereotípiák meglétét igazolja, de a valóságnak semmiképpen sem felel meg. Már csak azért sem, mert ez a hiedelem az irigyelt fehérgallérost egyetlen szerepre redukálja: az irigyelt fehérgalléroséra. De az irigyelt fehérgalléros is leveszi olykor a nyakkendőt és több-kevesebb sikerrel szembesül a munkahelyi, házastársi, szülői vagy éppen gyermeki szerepből fakadó nehézségeivel, dilemmáival. Kimondja vagy éppen elhallgatja az őt feszítő problémákat, és nem is olyan ritkán az alkoholra bízza a fájdalomcsillapítást.
Védőbeszéd helyett
Lássuk be, az irigyelt fehérgalléros munkakörnyezete többnyire nem tolerálja a magánélet irányából érkező legenyhébb rezdüléseket sem, nem bírja el a személyes érzelmeket, kevésbé megengedő a szerepek keveredésével kapcsolatban. Másrészt a nagy feladatok, az elismerést és megbecsülést jelentő vállalások nagy felelősséggel járnak, jelentős stresszfaktornak bizonyulnak. Mindez csupán a munkahelyi szerepvállalásból fakad, az élet egyéb területein felmerülő nehézségekről még szó sem esett. A ropogósra vasalt fehér ing és a decens körömcipő elfedi azt, amit a munkahelyen kívül házastársként, szülőként, vagy csak egész egyszerűen magánemberként cipelhet az egyén. Mindez talán úgy hangzik, mint egy kortesbeszéd, ami legitimálja a magas beosztással, jó egzisztenciával bíró irigyelt fehérgallérosok függőségét. De ilyesfajta „védőbeszédre” egyetlen függőnek sincs szüksége. Már csak azért sem, mert társadalmi helyzettől függetlenül a szenvedélybetegek osztoznak abban a sajátosságban, hogy kellemetlen állapotok enyhítésére vagy vágyott célok elérésére használják a választott szert. Védőbeszédre nincs szükségük, a legitimáció pedig inkább árt, mintsem használ. De az őszinte beismerés, a befelé fordulás és a változásra fordított alázatos és önkritikát nem szüneteltető munka nyithat új távlatokat.
Berögzülések és helyzethez láncoló szerepek
„De hiszen egy ilyen befolyásos ember nem lehet függő.” Ennek a mondatnak sok variánsa létezik és hangzott már el a történelem során: egy nő nem lehet függő, egy anya nem lehet függő, egy orvos nem lehet függő, egy vallásos ember nem lehet függő és a sor további példákkal folytatható. Az ilyen mondatok elhangozhatnak az ítélkező kívülálló vagy még gyakrabban maguk az érintettek szájából. Ennél is gyakoribb, hogy csak a gondolat szintjén sejlik fel az efféle tiltó gátlás. Ezek a berögzülések részletes magyarázat nélkül a legegyszerűbb módon cáfolhatóak: de igen, lehet. Lehet függő egy anya, egy orvos, egy magas presztízzsel bíró személy is. A függőség kialakulásának hátterében biológiai, pszichológiai és szociológiai faktorok összjátékát találjuk. Egyetlen olyan meghatározó jellemzőtől, aminek több-kevesebb köze van a függőség természetéhez (mint például, hogy valaki nő, vagy éppen befolyásos személy), még nem várhatunk teljes védettséget az addikcióval szemben. Az őszinte vallomástétel és felismerés a legígéretesebb első lépés, amit egy szenvedélybeteg megtehet, függetlenül attól, hogy az illető anya, vallásos meggyőződéssel bíró személy vagy éppen sikeres üzletember. Már csak azért is, mert ezek a sok esetben féltve őrzött és kitartóan kiharcolt szerepek sérülhetnek vagy elveszhetnek a függőség destruktív természetéből adódóan. A tabuk ledöntése és a tükörbe nézés olykor lényegesen nehezebb, mint egy sorsdöntő üzleti tárgyalás, de kétségkívül a legkifizetődőbb a változás felé vezető úton. A berögzülések, a magas presztízshez köthető szereppel járó hamis elvárások csak látszólag nyújtanak védelmet, sokkal inkább elmaszkolják a valós problémákat és konzerválják az egyént a függőség állapotában.
Jókor jót tenni önmagunkért
Talán paradoxonnak tűnik, de amikor valaki kimondja magáról, hogy függő, azzal többnyire nem degradálja önmagát, hanem olyan, eddig nem ismert luxusban részesíti magát, amit őszinteségnek hívunk. Enélkül aligha vehetné kezdetét a felépülés. Ahogy a függőség nem válogat az egyes társadalmi rétegek képviselői között, úgy ez a luxus is megadathat minden körülmény mellett. Nem az irigyelt céges autó kesztyűtartójában keresendő, hanem a kibontakozni készülő felépülő identitás legmélyén.
