Egyazon jelenség két perspektívája. Ugyanannak az éremnek a két oldala. Nem jó és rossz különválasztása és szembeállítása, inkább egy lehetséges folyamat valószerű állomásai. Egyetlen személy két monológja, két nézőpontja. Egyetlen fiktív személy, emberek sokaságának eszmefuttatásával és gondolatmenetével. Így is, úgy is. Hogy hangzik mindez?
Az alkoholfüggő kérdez
„Nem, nem kérdezek. Mit kérdezzek még? Úgyis tudom a választ, sokra nem mentem vele. Ne igyál annyit, ez a válasz. Meg persze az állandó vádaskodások és szemrehányások, hogy „már megint piáltál” és ehhez hasonlók. Mintha minden ezen múlna. Ha majd én nem iszom, akkor biztos virágba borul minden, hát persze. Akkor, amikor folyton ezt kell hallgatnom… Mert őszinte odafigyelés és megértés, az nincs. Vagy segítség, hát az sincs. „Ne igyál annyit, és akkor minden jó lesz”, csak ez van helyette. Mi lesz jobb? Mégis mitől lenne jobb? És ugyan miért ne igyak? Nem tök mindegy? Jobb lenne attól bármi is, ha nem innék? A dolgok attól egy csapásra rendbe jönnének? Persze attól mindenki megnyugodna, mert az azt jelentené, hogy végre jól viselkedek és szófogadó vagyok. Mintha egy gyerek lennék. Köszönöm szépen, de nem vagyok már gyerek, azt csinálok, amit akarok. Annyit iszom, úgy iszom és akkor iszom, ahogy nekem jólesik. Nincs szükségem arra, hogy korlátozzanak és fegyelmezzenek. Senkit nem érdekel semmi más velem kapcsolatban, csak annyi, hogy iszom-e vagy sem. Ha nem iszom, akkor meg lehet nyugodni végre, ugye? Probléma letudva, ugye? Akkor végre ki lehet pipálni engem is, egy gonddal kevesebb. Nem kell aggódni, végre mindenki megnyugodhat és élheti tovább az életét. Ennyi erővel fel is szívódhatok, akkor se lesz rám több gond. Aztán meg azt mondják, hogy függő vagyok. Ítélkezni, azt nagyon könnyű. És akkor higgyem el, hogy mindezt jóindulatból teszik. Ennek a világon semmi köze sincs a jóindulathoz. Tele a padlás az efféle jóindulattal. Ez csak üres okoskodás. Baromi könnyű hátradőlni a karosszékben és egy tökéletesen problémamentes élet birtokában azt mondani valakinek, hogy te márpedig függő vagy. És ha az vagyok, akkor mi van? Mások jobbak, különbek nálam? Nem értenek semmit. Senki nem ért semmit. Le lehet szállni rólam.”
A felépülő válaszol
„Mire kellene válaszolnom? Válaszaim csak önmagamról vannak, önmagamnak. Mondjuk nekem ez pont elég. Ahhoz legalábbis elég, hogy este úgy feküdhessek le aludni, hogy ma is tisztán és józanul zárhatom a napot. Persze ez nem magától értetődő. Függő vagyok és ez már így is marad. Ezt már megnyertem magamnak. De nem muszáj innom, dönthetek úgy is, hogy nem iszom. És egy ideje már erre a döntésre jutok nap mint nap. De ez nem megy fogcsikorgatás közepette. Úgy értem, nem tudnék józan maradni, ha egyedül az lebegne a szemem előtt, hogy nem szabad innom. Eleinte talán így volt. Ezernyi okot – inkább ürügyet – tudtam volna találni arra, hogy miért nyúljak a pohár után. Ez a legegyszerűbb, erre tanultam rá az évek során: ha gáz van, inni kell, ha minden oké, akkor is inni kell. És nem volt egyszerű ezt felülírni, először talán csak izomból maradtam józan. Megfosztottam magam a piától. Az agyam ilyenkor dobja azt, amit eddig is: önsajnálat, lehangoltság, türelmetlenség, frusztráció. Ezt kellett kibírni pia nélkül. De hosszú távon a „kibírni” nem lehet cél nekem. Fel kellett magamban ébreszteni a kíváncsiságot, hogy mi következhet ezután. Ki vagyok én, ki lehetek én akkor, amikor valami mást keresek az életben. Hát erre sem érkezik azonnal válasz. Nem pottyan az ölembe, ezt nekem kell megkeresni. De ha nem kutakodnék érték és öröm után, nem is lenne értelme. Megkeresem, és többnyire meg is találom azt, ami és aki fontos tud lenni számomra. És így már nem fogcsikorgatva kell távol tartanom magam a szeremtől, mert van, ami számít. Nem kell másokat okolnom azért, mert úgy könnyebb a sebeimet nyalogatni. Persze az élet így sem fenékig tejfel. Vannak nehézségek, ér stressz, és a józansággal nem egy tündérmese vette kezdetét. De piálás helyett akár beszélgethetek is ezekről, vagy kutyát sétáltathatok, vagy futhatok egy kört, vagy mindezt együtt. Van, ahol értik a függőségem természetét, és vannak olyanok is, akik nem. De én is tudok tenni a kapcsolataim építéséért, máskor meg nemet tudok mondani olyan helyzetekre és emberekre, akik nem hatnak rám építőleg. Nem kell egyedül rágódnom és sajnálnom magam, mert az pont olyasvalami, amit aktív függőként sikerült tökélyre fejlesztenem. Függő vagyok, felépülő függő és az életem karbantartható, élhető és szerethető.”
Ha lenne három kívánságunk egy jótündérhez, aligha szerepelne köztük a birtokba vehető függőség. Ezzel együtt azonban a szenvedélybetegség egy hosszas, nehézkes, de felfedezésekkel teli úttal is meg tudja kínálni a felépülőt. A felépülés utazásának talán egy élethosszon keresztül sincs vége, de ettől még nem kell kényszerű menetelésnek lennie, és egy-egy állomásán szét lehet nézni, hogy mi volt eddig és mi az, ami tervezhető ezután. A kezdeti lépés azonban világosan kijelölhető és megtehető. Akár a mai napon is.
