Túra a szabadban, túra szabadon

Amikor a természetben töltünk időt, gyakran fogalmazunk úgy, hogy „szabadtérben”, „szabad levegőn”, „szabad ég alatt” vagyunk. Ez könnyen értelmet nyer ahhoz képest, amikor zárt térben tartózkodunk, négy fallal körülvéve. Helyzettől és hogylétünktől függően a négy fal jelenthet védelmet és fogságot egyaránt. Pontosan mit ígér a természet határtalanságában való megmerítkezés? Jobb kint, mint bent? Jobb bent, ha közben ki merek merészkedni?

Amikor a Pálfalvi Centrum terápiás repertoárjába beépült a természetjárás és a túrázás, nem titkolt voksot tettünk le bizonyos értékek mellett. Nem egyszerűen az volt a célunk, hogy a felépülési munka előtt kitárjuk az ajtót és beengedjük a friss levegőt. Nem csupán az volt a célunk, hogy a konzultációk között és az intenzív, de egyszersmind fáradalmas belső munka után új élménnyel kínáljuk meg klienseinket. Még csak nem is azt tűztük ki célként, hogy a lélek mellett a testet is mozgósítsuk. Hozzá kell tenni, mindez járulékos előnye a túrázásnak és a természetjárásnak, de ennél is hangsúlyosabb érvek szólnak amellett, hogy kliens és túravezető elfogadja a természet meghívását.

A program által kínált szakmai munka javarészt kétszemélyes helyzetben, egy konzultációs szobában zajlik. Kollégáink gyakran elmondják, hogy a programban eltöltött idő egyfajta intenzív felkészülés a józanul átélhető mindennapokra. Sok tanulással jár, tengernyi kérdés feltételével, amire biztos válaszok csak akkor adhatóak, amikor a kliens visszatér a saját életterébe. A felépülő a programon kívül, hazatérve szembesül azokkal a helyzetekkel – vagy éppen szánt szándékkal iktat ki olyan problémahelyzeteket – melyek természetszerűleg a szerfogyasztáshoz kapcsolódtak, a legnehezebb és legnemesebb feladatot az jelenti, hogy ezekben a helyzetekben megtalálja a józan megoldásokat. Miközben a program egy biztonságot ígérő ernyőt tart a kliens feje fölé, ami alatt lehet tanulni, fejlődni, elmélkedni, a túrázás alkalmával óvatosan elemeljük ezt az ernyőt, a tapasztalás és a kísérletezés talajára lépünk. Kilépve a természetbe tűzhet a nap vagy szakadhat az eső, a legszebb meglepetések, de olykor nem várt kellemetlenségek is érhetik a túrázót. A kliens nem csupán a konzultációs szobából, hanem a komfortzónából is kilép, megtapasztalja saját határait, vagy éppen azt, hogy a legszűkebb határain túl megnyílik a tanulási zóna, ahol új felismerések érhetik. Megcsípheti a csalán vagy találkozhat egy szarvasbogárral, a biztos kényelmet felfedezésre válthatja. Mindeközben lehetősége van az önmegfigyelésre, szemrevételezni azt, hogy miként reagál a váratlan akadályokra, az ajándékként kapott szépségre, mikor ébred benne ellenállás, képes-e hagyatkozni a túravezetőre vagy makacsul ragaszkodik a kontrollhoz, a kimerültség helyett átélhető-e a jóleső fáradtság, hoz-e örömöt a célba érés. A természetjárás és a túrázás sok szempontból modellezi a göröngyös úton járható mindennapokat, és ez nem csupán költői metafora. Élményterápiás megfontolásból építhetnénk kötélpályát vagy labirintust, ami hasonló kihívásokat szemléltet. Mi azonban a lehető legkézenfekvőbb, legegyszerűbb és legnemesebb utat választottuk, hiszen a természet jótékonyan felkínálja azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül ráismerhetünk magunkra és a mindennapokban működtetett berögzüléseinkre vagy elfeledett erőforrásainkra. A túrázás egyfajta átmenet a konzultációs szobában zajló pszichológiai munka és a hétköznapokban várható kihívások között: elhagyjuk a mindent elbíró terápiás tér biztonságát, de még nem a hátrahagyott élettérben kell helytállni. Helyette egy olyan terepen kell helytállni, ami szimbolikus formában felteheti számunkra azokat a kérdéseket, amelyek a hátrahagyott életterünkben is foglalkoztattak bennünket. A jó hír, hogy miután a túrázó letörölte homlokáról a verejtéket, visszatérhet a terápiás tér biztonságába és alkalma nyílik feldolgozni, elemezni, megérteni azt, ami túrázóként, a természet vándoraként történt vele. A konzultánssal vagy pszichológussal közösen feltörheti azokat a kódokat, amiket a természet és a túrázás élménye szimbólumként kínált fel és nem másról árulkodnak, mint a kliens saját működéséről, hogylétéről.

Az elinduláshoz nyitottságra van szükség és a fenntartások leküzdésére, amit majd méltán nevezhetünk bátorságnak. Meg egy túrabakancsra. Összességében tehát amikor túrázni invitáljuk kliensünket, akkor a felépülési munka egy rendhagyó eszközét adjuk a kezébe, egyszersmind kézen fogjuk őt és együtt megyünk a szabadba. Oda, ahol talán a legőszintébben átélt, belső szabadság felé is megnyílik egy szűk, hűs árnyat adó ösvény.